Szentes a Kárpát-medence jeles fazekasközpontjai közé tartozik, ahol az agyagiparosok a helyben kitermelt agyagból nem tűzálló termékeket, hanem fennálló edényeket, elsősorban vízhordásra és tárolásra alkalmas korsókat, kantákat, valamint locsolókat, tálakat, bögréket, virágcserepeket, mozsarakat, szilkéket és csirkeitatókat készítettek, alkalmanként mázas kerámiával gyártásával is foglalkoztak. A városban 1828-ban 3, 1908-ban 33, 1928-ban pedig 10 mesterembert vettek számba, akik a város szélén tevékenykedtek, ahol az égetőkemencék nem jelentettek tűzveszélyt. Az edénynek készítéséhez szükséges agyag bányászatát a „putrihelyek” használatához hasonlóan igen szigorúan szabályozták, éppen ezért a nyersanyagot a korsósok a tanács által kijelölt helyekről termelhették ki. A sárgaföldért, azaz az agyagért meghatározott haszonbért kellett fizetniük, melynek összegét az elöljáróság határozta meg. A szentesi agyagiparosok az 1890-es években rendszeresen adták át árujukat ún. cserepes kofáknak, így teljes munkaidejüket a termelés fokozására fordíthatták.
A közvetítő kereskedelemmel foglalkozó személyek Cibakházán, Kunszentmártonban, Tiszaalpáron és Tiszaföldváron éltek, a portékát a Kiskunságban és a Tiszazugban értékesítették. A szentesi feketekerámia méhkas alakú, vályogfalú katlanban készült, amely két részre, a tűz- és az égetőtérre tagolódott. Az edények szürkés, feketés színűket a sajátos égetési technikának köszönhették, amelynek során a kemence nyílásait lezárták, megakadályozva ezzel az oxigén beáramlását. Az edényeket az égetést megelőzően csiszolásos technikával díszítették. A motívumok összehasonlítva más központokkal, Szentesre jellemzőek, a helyi iparosok alakították, formálták tevékenységük során. Az olcsó, gyári termékek széleskörű elterjedésével a szentesi fazekasság jelentős változásokon ment keresztül, ami elsősorban a polgári-úri ízlést tükröző, fekete díszedények gyártásában jutott kifejezésre. A Koszta József Múzeum iparművészeti és néprajzi gyűjteményeiben található díszkerámiák formai, alaki és díszítésbeli sokszínűségről árulkodnak, ami azt jelenti, hogy a kézművesek az 1900-as évek elejétől a napjainkig tartó időszakban különböző ízlésvilágot képviseltek.
A szentesi feketekerámia művelői nem másolták mechanikusan az elődeik által alkalmazott technikákat, hanem próbálták, sok esetben saját elképzeléseinek megfelelően átformálni az elsajátított tudásanyagot. A 19. század utolsó harmadában valamint a 20. század első felében a szentesi feketeedények rendszeresen megjelentek a Magyarországon és külföldön megrendezett kiállításokon, amelyeken az iparosok számos elismerésben részesültek. Ebből az időszakból Berényi Bálint, Dósa Sándor, Molnár Sándor és Varga Imre munkái emelhetőek ki, amelyek sokszínű formai és díszítésbeli megoldásokról tanúskodnak. A 20. század második felében a szentesi feketekerámiát több alkalommal fenyegette a megszűnés veszélye, ám mindig akadtak olyanok, akik tovább folytatták a mesterséget. Dósa Sándor 1949-ben bekövetkezett halálát követően Pardy István vette át mestere műhelyét és felszereléseit, akinek a figyelme az 1970-es években fordult a népi edényformák felé. Tányérait, kancsóit, kulacsait és aratókorsóit egyedi ábrákkal és kézi véséssel díszítette. Tevékenységét Drahos István és Koncz Antal is segítette, akik a tervezésben és a mintázásban hatottak rá.
Bese László, aki az 1940-es években sajátította el az agyagművesség fortélyait, olyan időszakban tért vissza a feketekerámiához, amikor úgy tűnt, hogy e több évszázados hagyományokra visszatekintő kézműveságnak nem marad szentesi képviselője, és kihal a mesterség. Munkássága nemcsak a díszedények készítésére terjedt ki, hanem generációkat vezetett be a fazekasság rejtelmeibe. Munkásságának elismeréseképpen 2008-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Tanítványai közül többen (Bors Károly, Kádár Barbara, Kádár Virág, Mucsi Ferenc, Wolford Ilona) ma is gyakorolják a mestertől ellesett fogásokat, amelyeket igyekeznek továbbgondolni, saját ízlésviláguknak megfelelően átalakítani.
